Kiadó: Terebess Kiadó
Szerző: Géczi János
A rózsa, amelynek elterjedését a korai mediterráneum perzsa civilizációjából eredeztetjük, a legnépszerűbb növényeink egyikévé vált. A Terebess Kiadó Allah rózsái címmel adja közre Géczi János művelődéstörténeti tárgyú, bízvást népszerűvé váló esszéjét. A muszlimok gazdag rózsakultúrája elég közismert ahhoz – hiszen rózsák és rózsajelképek garmadája származott általuk Európába is –, hogy a hazai olvasókat is érdekeljék, miért és hogyan kapott ilyen jelentős szerepet ez a pompás növény, illetve a belőle készült jellegzetes édes illatú olaj a táplálkozásban, a gyógyászatban s a higiéniai eljárásokban valamint a szentek kultuszaiban. Miért láthatjuk azt, hogy a rózsa évszázadról évszázadra szüntelen kedvelt, termesztett, fölhasznált kerti és dísznövény marad, s hogy jelképek sokasága kötődik hozzá. Géczi János izgalmas és olvasmányos módon mutatja be, milyen okok miatt s miképpen mutatkoznak meg a muszlim és a keresztény rózsakultusz különbségei. Az ismert költő, a Pécsi Tudományegyetem művelődéstörténetet oktató docense évtizede kutatja a rózsák kultúrtörténetét, s munkájának eredményeiből egy különálló, kisebb fejezetet – az élénk érdeklődést kiváltó folyóiratközlések után – most bocsát először a szélesebb nyilvánosság elé.
A. Gergely András:
„A szerző a vadnarancsok után a vadrózsák és a kertépítésben, parfümkészítésben, költészetben és vizuális tradíciókban széles körben kinccsé vált rózsakultuszok nyomába eredt, föltárva a muszlim rózsakultusz botanikai, egészségügyi, poétikai és más rózsabirodalmait. Aki a „névkönyvek”, kertépítési tanácsadók, bio-kultuszok és botanikai „világképek” iránt érdeklődést mutat, őszintén kétségbe fog esni, mennyi mindent nem tud(hat)unk a rózsáról: a Koránban leírt Paradicsom-kert földi előzménye, Allah és a hívő muzulmán szimbolikus kapcsolatának jelképe, orvosság és a test-kultusz eszköze, asztronómiai és gasztronómiai liturgiák főszereplője, a prófétai hagyomány hordozója, a perzsa irodalom mámor-virága, egyszerre tüskeártalom és illatteljesség, fülemüledalokkal teli iráni és török, örmény és arabo-muzulmán líra, érzéki testiség és spirituális vágyakozás összekapcsolója. Géczi egyfajta kultúratörténetet ír a kultusz ürügyén, azt a forráshasználati és empirikus komplexitást hozza, amelyet az antropológia is szeret magáénak tekinteni, azt a térbeli diffúziót, rózsainda-szeru terjedést illusztrálja, amelyet a korai kultúrakutatók tekintettek feladatuknak, s olyan narratívát követ, amely a sokjelentésű adomány felfogástradícióit illusztrálja.”
Élet és Irodalom, XLV. évfolyam, 1. szám, 2001. január
