Kiadó: Terebess Kiadó
Szerző: Elias Canetti
Fordító: Széll Jenő
Illusztrátor: Étienne Dinet
A világhírű osztrák író könyve 1972 óta most jelenik meg újra magyarul. Pedig marokkói úti- élményeit közreadó munkája remekmű. Nem a turisták szokásos futó benyomásait közli, hanem a zártnak, titokzatosnak tűnő arab világ egy-egy rendkívül jellemzo jelenetét, szokását örökíti meg, egyszerre felmutatva az egzotikust és a mindnyájunkban közös „örök emberit”.
„Azt írja Canetti, hogy az utazó elnéző és szívtelen ember, mert otthon hagyja felháborodásait, és a szörnyűségekért is ugyanúgy lelkesedik, mint egy különlegesen szép szőnyegért. Az útinaplók egyik legizgalmasabb fejezete az, amely elárulja, hogy miként lehet elviselni a megpróbáltatásokat. Széchenyi erre nézvést, pontosabban a megpróbáltatások lajstromozásában igen aprólékos, a levesek hiányáról hosszan ír, a polcokról lebuckázó patkányokról, tetvek és bolhák rohamáról vagy éppenséggel a dörgölőző vörös macskákról, amelyek állítólag nem terjesztik a pestist, el lehet viselni dörgölőzésüket, jóllehet az ember otthon agyonverné őket.
Canetti is mindent felleltároz, és mégsem. Történetei nem a tájhoz tartozó kellékek, nem az utazás alatt megismert emberek sorsfordítói, még csak nem is az út visszaidézésének momentumai. Mindazonáltal az utazás függőségében íródnak, pontosak, leíróak, érződik rajtuk, hogy nem az írói képzelet szülte őket. És mégsem.
Rejtett örömök, titkos vonzalmak születnek a tekintetek összevillanásából. Egy fiatal nő föláll, ruhája megsuhan, és ez a ruhasuhogás végtelen történet elindítója. Semmi más nincs, csakis tekintetek vannak. A fiatal nő férje, a férj apja, a nagynéni, az unokatestvér, csupa villanó szempár, hiszen a nyelv itt használhatatlan, s ha mégis használható, rosszul beszélt közvetítő nyelv lehet. A történet röppen, suhan, villan, epedez, kér, követel, öl, kecsegtet, felbujt, parancsol, delejez, mint a tekintet. Nincs eleje, és nincs vége, csupán egy villanás, amely azonban a végtelenség igézetével béklyóz meg. E vég nélküliségben van a varázsuk is. Egy nő a rácsok mögött becéző szavakat suttogva állítja meg az utcán ballagó idegent, aki órákig nem tud szabadulni, miközben számtalan egyéb ügybe is belekeveredik. Mennyi minden születik ennek a berácsozott arcnak a fényében, a szavak végtelen ömlengésében, a háttérben folyamatos szóáradatban! Semmi nem derül ki, semminek nem lehet utánajárni, hiszen nincs nyelv. Csak az a monoton, érthetetlen, lenyűgözően édes suttogás.
A történetek nincsenek egymásba fűzve, mégis egymásba fűzi őket a hangok lágysága és a lágy dallamosságon is átütő éles fájdalom. Az utazás menekülés, ugyanakkor vágyakozás a rátalálásra. Keresés és felejtés. Képzelet és valóság. Álom és álomtalanság. Az utazás maga a tehetetlenség: nem tudjuk a titkot megfejteni, és ennek a tehetetlenségnek az elismerése is, a belenyugvás és a megbocsátás, mert félünk megismerni, felderíteni a titkot, hasonlóképpen, ahogy a rongyokba temetkező koldussal sem merünk szembenézni. És büszkeség is: hogy tudunk a titok létezéséről, és volt bennünk elég belátás és alázat, hogy ne dúljuk fel.
Van ennek a könyvnek egy tanulságos fejezete: Mesemondók és írástudók a címe, ami úgy működik, mint egy tükörrel szembehelyezett tükör; önmagára néz, és megsokszorozódva látható a végtelen felé mutató arcmás. Nem az olvashatóság és a dolgozószoba a fontos, hanem a mese és az együttlét.”
Láng Zsolt
(Élet és Irodalom 1999. november 5, 13. oldal)
